Bejelentkezés

x
Search & Filters

A Megadeth újabb diadala Budapesten (koncertbeszámoló) - 2024.06.09., Barba Negra Red Stage



Lássuk be, a Megadeth zenekar hosszú évtizedek óta Dave Mustaine-ről szól, az ő egyszemélyes, „akkor is megmutatom a világnak” projektje, persze a dalai mindig is kiváló zenészek teljesítményével voltak felturbózva. Most is remek muzsikusok zenélnek mellette, James Lomenzo - aki legutóbb 2022-ben a basszusgitáros posztra -, Dirk Verbeuren, az igazán precíz dobos, és a legutóbbi igazolás, a finn csodagitáros (szerintem nem csak én gondolom így a látottak, hallottak alapján), Teemu Mantysaari.
 
A hazai thrash metal brigád, az Archaic kezdett hét előtt a már addigra szépen megtelt háznak (most a bemelegítés fogalmát el kellett felejtenünk, hiszen a nyári napsütötte Barba Negra azért eleve sem volt éppen hűvös), és így egy igazán dicsőséges felvezető műsort tolhattak Erdélyi Péterék. Az idei koncerteken helyenként változó felállással játszik a zenekar, de ez semmit sem rontott a mostani a teljesítményükön, az Archaic élt a thrash legenda előtti bizonyítás lehetőségével. Nem csak hangulatfokozásról szólt a bő félóra: remek programot tolt a zenekar, átmozgatták a népet rendesen. Volt kis darálás elöl, lelkes énekeltetés, arcbamászó gitározások. Mivel tüzetesebben nem ismerem a munkásságukat, csak annyit tudok írni, hogy a dalaik, az előadásuk, a hozzáállásuk példaértékű volt az adott szituációhoz, nem véletlenül kerültek a Megadeth elé. Jó arányban vegyítik a klasszikusabb thrash témákat a lassabb, szögelős részekkel, néhol dallamosabb oldalról közelítenek, közben pedig szépen kaszabolnak a hangszereiken, ezáltal serény bólogatásokra sarkallva engem is. Szabó Zoltán Csaba, a zenekari motor kiválóan ütött, Hernyák Szabolcs - aki másfél hét alatt készült fel a basszusrészekből - teljesen integrálódott a zenekarba, Horváth Pisti ezúttal gitárokon, szólókkal, hörgésekkel toldotta meg a koncertidőt, Erdélyi Péter pedig frontemberként (ének, gitár) vitte végig a bulit, miközben kiválóan megtalálta a közös hangot a jelenlévőkkel. Összességében tehát maximálisan éltek a lehetőséggel, egy komoly kaliberű zenekar és közönség előtt bizonyíthattak, ami azért lássuk be, nem sűrűn adatik meg hasonló egy underground bandának.
 
Archaic 
 
A Megadeth pedig tényleg jó formában van, talán a nem sokat mosolygó, de annál nagyobbakat gitározó Teemu Mantysaari adott valami apró kis pluszt az egész megszólalásukhoz, pedig az elmúlt évtizedek hathúrosai sem a „futottak még” kategóriából kerültek a bandába. Ő nagyon közel, talán a legközelebb van előadásban és minőségben a nagy elődei által megkomponált hangfüzérek prezentálásához. Lemezen még nem bizonyíthatott a zenekarban, de amit láthattunk és hallhattunk tőle a szűk másfél órában, az alapján lehet még emelniük a lécet a legutóbbi, igen jóra sikerült, „The Sick, the Dying… and the Dead!” album után is az ő közreműködésével. Nagyon egyben volt a produkció, izmos best of programot kaptunk. Még Mustaine "csodálnivaló hangja" is rendben volt, persze ehhez kellettek a lentebb hangolt gitárok (ez bevett szokás más zenekaroknál is az évek előrehaladtával), aminek köszönhetően az egész műsor élvezhetőbb volt. A banda kirobbanó formában van, amit már előzetesen is megemlített Mustaine, és valóban, nem sok fogást lehetett találni rajtuk ezen az estén. Verbeuren hamisítatlan magyar puli fejjel ütött, a szemét is takaró hajtincsei mögül, hozzá kell tenni, nagyon jól és technikásan, látványosan, néha állva a doboknál (ahogyan azt Nick Menza-tól is láthattunk anno). James Lomenzo - aki már másodszor váltotta Ellefsont a basszusgitáros poszton - mindamellett, hogy nagyon szimpatikus arc, hozza is a legendás basszusdörgéseket, amelyeket megörökölt, méghozzá végig mosolygósan és alázattal.
 
Dave Mustaine
 
Bekezdtek a „The Sick, the Dying… and the Dead!” album címadó dalával, a még latinosabb, Kiko-s dallamokkal, igazán keményen (bár ekkor még egy aprócskát megtoldható hangerővel szólt a cucc, ami később szerencsére a helyére került), de utána már érkeztek is a klasszikusaik, a dallamosabb oldalról megközelített, thrash, speed metal alapvetések, szépen sorjában. A színpadképet sem bonyolították túl: hátul a dobok felett a klasszikus „Vic Rattlehead” fej, felette a Megadeth logó, és fekete emelvények mindenhol. Nem kellettek tehát hatalmas látványelemek, a zene vitt mindent, mint a forgószél…
 
Nem kérdés, hogy a zenekarnak nagyon erős dalai vannak, és miután a gitárosok néhány régebbivel bemelegítették az ujjaikat, Dave Mustaine is hozta a kötelezőt a rá jellemző tekerős szólóival, Teemu pedig finoman varázsolgatott. Az „Angry Again”-hez érve már izzott a hangulat, és itt megtapasztalhattuk a finn gitáros Marty Friedman-t közelítő dallamérzékét, és technikai felkészültségét. A „Hangar 18” pedig tényleg belökött mindenkit a Megadeth-re jellemző, tökéletesre csiszolt, váltott gitárvarázslások világába, és meggyőződhettünk róla, hogy még mindig őrületes, amit ezek a zenészek művelnek. Mögöttem sikongó lányok, körülöttem tizenévestől a hatvanpluszosig a népek, minden korosztály képviselte magát az igencsak izzadt hangulatú koncerten. Az érzés kiváló volt, néhány izgalmasan besörözött arctól eltekintve…
 
 
Nagyszerű dalok érkeztek egymás után: az egy lemezről származó „She Wolf”, és a „Trust” párost követően hangulatosan szólalt meg a „Tout le Monde”.
 
A „Dawn Patrol” basszus-dob dörgedelme (alatta gépről Mustaine hangjával), és az ebből a témából kibontott „Poison Was The Cure” Lomenzo percei voltak, és zuhogtak is a gömbölyű basszushangok a mellkasunkra, jól megszólaló hangulatfokoás volt tehát ez a blokk is.
 
James Lomenzo
 
Elérkeztünk a koncert csúcspontjaihoz, a „Tornado of Souls”, és a „Symphony of Distruction” gyöngyszemekhez, közéjük illesztették a legutóbbi albumról a szintén nagyon erős „We’ll Be Back”-et, és itt kaptuk meg Teemu Mantysaari leigazolásának fő erényeit: nem elég, hogy gyakorlatilag tökéletesen, elegánsan és könnyedén elpengette Marty Friedman és Kiko Loureiro részeit, még az érzést is bele tudta csempészni mindkét zseni játékából. 
 
Teemu Mantysaari
 
Utólag belegondolva a „Tornado” utáni vastapsot Mustaine fura módon, kicsit nehezen tudta kezelni, pedig miatta, az ő dalai, és a zenekarának minőségi előadása miatt mennek a népek Megadeth koncertre. Egy hajszálát húzgálva állt középen, és hallgatta a tapsorkánt, utána pedig persze kötelező módon köszönetet mondott, de a zseninek titulált fazonok már csak ilyenek…
 
A főműsor zárásaként a „Peace Sells” dolgoztatta meg a gazdagon teltháznyi közönség bólintó izmait, ide már beköszönt azért a nóta közben „Vic Rattlehead” is a maga fura fizimiskájával. A végére jöhetett az utolsó, kegyetlenül jól összerakott szösszenet: rövidke szünet után a „Holy Wars… The Punishment Due” dallamait préselte ki az ajkai közül a mikrofonba Mustaine, amit a zenekar többi tagja igazi hangszeres technikai bravúrral toldott meg.
 
Mindezek után már csak gépről szóltak dalok, de a hangulat így is emelkedett volt, miközben röpködtek az ereklyék a közönség közé.
 
 
A Barba Negra ezzel a koncerttel is a határait feszegette: ennyi autót én még nem nagyon láttam a helyszín körül, pedi jó néhány rendezvényen jártam már náluk. Sokan voltunk, és a heringeffektus, valamint a magasba emelt telefonok miatt nekem is küzdenem kellett, hogy lássak valamicskét a koncertből. Szerencsére a két kivetítő segített ebben, és bár nem ezért járunk jóféle rockkoncertekre, azért így is maradandó emlékekkel indulhattam haza.
 
A koncerten elhangzott dalok:
 
01. The Sick, the Dying… and the Dead!
02. Dread and the Fugitive Mind
03. Wake Up Dead
04. In My Darkest Hour
05. Angry Again
06. Hangar 18
07. She-Wolf
08. Trust
09. A tout le monde
10. Sweating Bullets
11. Dawn Patrol
12. Poison Was the Cure
13. Tornado of Souls
14. We'll Be Back
15. Symphony of Destruction
16. Peace Sells
 
Ráadás:
 
17. Holy Wars... The Punishment Due
 
 
Rici
 
Fotók: Megadeth Facebook, Barba Negra, Archaic Facebook