Bejelentkezés

x
Search & Filters

A dal ugyanaz maradt – hál’ Istennek! - Koncertbeszámoló a Lead Zeppelin 20 éves jubileumi koncertjéről: 2024.01.19. A38 Hajó



Lead Zeppelin 20 éves jubileumi koncert, The Whu - 2024.01.19. A38 Hajó 
 
Nem tagadom, felfokozott várakozással készültem a Lead Zeppelin születésnapi koncertjére. Ez a jelen esetben azt jelentette, hogy még a zenekartól mondhatni megszokott magas színvonalhoz képest is valami többre, másra vártam. Már a cikk elején leírhatom: várakozásaimban nem csalatkoztam, és azt hiszem ezzel így volt a teltházas koncert egész közönsége. 
 
Már az előzenekarként meghívott, The Whu kiváló produkcióval jelentkezett, szerintem minden néző emlékezetében otthagyta névjegyét. Ők, nevükből következően a Magyarországon sajnálatos módon kevéssé ismert, The Who munkásságának hazai népszerűsítését tűzték ki célul. Hogy micsoda alapvető nótákat jegyzett ez a brit rock-gigász (is), azt magával ragadó dinamikával elevenítették fel Takáts Mátéék a számukra most adott 45-50 percben. Világos, hogy ennyi idő alatt csak a Best of best of-ját lehetett bemutatni, így is elhangzott azért többek között a „We Don’t Get Fooled Again”, a „Behind Blue Eyes”, vagy a legendás generációs rockhimnusz, a „My Generation”.  (Érzésem szerint fogok én még The Whu koncertről beszámolót írni, engedelmetekkel bővebbet majd akkor!)
 
The Whu
 
Az erős kezdés ezúttal nem bosszulta meg magát, a The Whu által „üzemi hőfokra” fűtött hangulatot a Lead Zeppelin koncertjének felütése csak fokozta. 
 
Az anyazenekar első lemezének első számával, a „Good Times Bad Times” című darabbal robbantottak, aztán a mindannyiunk képzetében összenőtt két legendás számmal, a „Heartbreaker”-rel és a „Living Loving Maid”-del folytatták. Innen gyakorlatilag bármi következhetett volna...De nem bármi következett, hanem egy páratlan „körbevezetés” a Zepp munkásságában.
 
Körmendi Roland
 
A jubileumi alkalom szülte talán a kiválónak bizonyult gondolatot, amit akár az este koncepciójának is nevezhetnénk, nevezetesen, hogy Sipeki Zoliék a koncerten igyekeztek a Led Zeppelin minden korszakából, minden arcából bemutatni valamennyit. A rock alapszámai közé sorolható kezdő hármas után két kevésbé ismert nótát állítottak színpadra, az „Achilles Last Stand” és az „In The Light” hangzott el. A standard felállás Sipeki Zoltán - gitár, Körmendi Roland - ének, szájharmonika, Vörös Gábor - basszusgitár, Gerdesits Ferenc – dob mellett  ekkor muzsikált ízben vendég, az utóbbi számba szállt Gyöngyösi Gábor billentyűs hangszereken.  
 
Sipeki Zoltán
 
A Zepp munkásságának utolsó harmadától aztán visszalapoztunk az elejére: az egyik nagy lassú blues rengette meg a hallgatóságot, a „You Shook Me”.
 
Az ütős blues-rock után következő akusztikus részben, mint vendég, visszatért a színpadra a Lead Zeppelin korábbi énekese, Sághy Kálmán is. A „Going To California” című dalt egyedül ő énekelte, a „Bron-y-Aur Stomp” viszont Körmendi Rolanddal duózva, brilliáns akusztikus kísérettel hangzott el. Akár az eredeti hallatán, a színpadot, és a több száz nézőt magába fogadó A38 hirtelen szobányivá szűkült, és olyan érzésünk lett, mintha egy házibuliba csöppentünk volna...
 
 
No, azért a csapat korábbi énekese is zúzhatott egyet, a „Wanton Song”-ban élt is a lehetőséggel rendesen. A megint fellazító „Ramble On” után pedig elérkeztünk a pszichadelikus Zeppelinhez, a kimagasló sötét mű, a „No Quarter” képében. Lehet ettől a zenétől a „The Song Remains The Same” koncertfilm ismerete nélkül is borzongani, csak olyan magváig hiteles előadás kell hozzá, mint amilyenre a Lead Zeppelin, Gyöngyösi Gáborral kiegészült csapata képes volt.
 
Ezzel fordultunk rá a koncert záró szakaszára, amellyel azután „minden igény ki lett elégítve”! „Immigrant Song”, „Kashmir”, „Stairway To Heaven”, „Whole Lotta Love” - nem hiszem, hogy részletezni kéne ezeknek a daloknak a hatását, azokat az érzelmi-zenei hullámokat, amelyeket keltettek mind bennünk, mind, úgy tűnt, a zenészekben is. Nem vitás, amíg beszélhetünk rockzenéről ezen a sártekén, ezt a négy dalt ismerni, hallgatni és játszani fogják...
 
Gerdesits Ferenc
 
Ugyanez elmondható persze a ráadásként eldübörgött „Black Dog” és „Rock and Roll” esetében is, amelyeket a színpadon lévők és a közönség, mondhatni együtt adott elő. És itt nem csak a szépen felszaporodott léggitárosokra gondolok, hanem arra is, mennyire egy ütemre vettük a levegőt, mennyire ment egyszerre a „lonely-lonely-lonely” , és mennyire ugyanazt éreztük mindannyian: EZ a mi zenénk!
 
Rendkívül sajnálatos tulajdonsága a koncerteknek, még a kiemelkedő koncerteknek is, hogy valamikor be kell fejeződniük. Ez lehet szomorú, de azt nem hiszem, hogy szombaton este az A38 Hajóról bárki a közönség soraiból hiányérzettel távozott volna. Sőt! Azon túl, hogy remek, minden ízében emlékezetes koncertet kaptunk, részemről még egy kis plusz-reményt is. Nevezetesen, hogy Vörös „Vöri” Gábor – aki nem „csak” basszusgitáros, hanem eseményszervező is, és akinek innen is mielőbbi gyógyulást kívánunk - , az este sikerétől erőre kapva nekiveselkedik, és ismét belecsap abba, amit már néhány alkalommal véghezvitt, egy, a rock legnagyobbjait felidéző tribute fesztivál megszervezésébe!
 
Vörös „Vöri” Gábor
 
A pénteki koncertet elnézve, igény és közönség lenne rá!
 
Legalább két zenekar pedig adott!
 
 
El Bandi
 
Fotók: Bikali Sándor