Bejelentkezés

x
Search & Filters

Berlin, eső, de a haja még mindig tart - Extreme koncertbeszámoló: Berlin 2023. 12.10.



Extreme Thicker Than Blood Tour, Berlin 2023.12.10.
 
Állok és bámulom ezt a faszit. Aki 33 éve szinte semmit sem változott. Ha csaj lennék, szerintem beleszeretnék. Hosszú, sötét haj, szálkás, kitesizett alkat, ráncok, apu-pocak és az őszülés nyomai nélkül. Egy dolog változott talán, hogy gitározni még jobban tud, mint 1990-ben, amikor először megláttam. Ami ahhoz képest elég nagy szó, hogy már akkor is elképesztően gitározott. Gyanús. Szörnyű dolgot sejtek...
 
Majdnem két hónappal ezelőtt, óriási tervezésbe kezdtünk Nuno magyar hangjával, a 2023.12.10-i, berlini Extreme koncert miatt. Hatalmas csapat állt össze, de az élet épp nem volt túl kegyes, az elfoglaltságok, próbák, felvételek, a szabik hiánya gyorsan eliminálta a kezdeti lendületet ezzel a csapat létszámát is. Így a végén ketten maradtunk, így Józsa Alexszal ültem be a kocsiba és vettem célba, előbb Prágát, majd másnap Berlinben a koncert helyszínét. Prágában még vasárnap délelőtt benéztünk egy remek kiállításra, ahol Alfons Mucha, a híres cseh art noveau plakátgrafikus és festő munkáit tekintettük meg. A tárlat egyik érdekessége, hogy a gyűjtemény tulajdonosa a neves csehszlovák teniszező, a nyolcvanas évek egyik legjobbja Ivan Lendl maga. Ha arra jártok, ki ne hagyjátok. Nagyon jó!
 
Alfons Mucha
 
A Huxley’s Neue Welt nem egy szokványos helyszín. Berlin Neukölln negyedében egy shopping mall udvaráról lehet bemenni a modern épületek közé beékelt régi, ikonikus épületegyüttesbe, amely a múlt század elején épült közösségi célokra, miután már a helyszínen 1905-ben is hatalmas sörkert szórakoztatta a berlinieket. Igaz, akkor még nem tudták, hogy az Extreme-t eszik-e vagy isszák, a hely neve pedig még csak simán Neue Welt volt. Történelmi adalékként, 1930-ban, Albert Speer, Hitler későbbi főépítésze, itt látta meg először a führert egy politikai rendezvényen. 1960-tól, a 82-es bezárásáig sok legenda játszott itt, többek közt Jimi Hendrix, Dio és a Whitesnake is. Pár évvel ezelőtti felújításakor a helyszínnel a név is megújult, jelenleg az egyik legtöbbet használt több termes koncerthelyszín a közepes méretű közönséget vonzó csapatok számára Berlinben. A nagyobbik, 3.000 fős terem adott otthont az estének. Sajnos nekünk itthon ilyen helyszínünk a fővárosban már nincs. Pontosabban sincs…
 
Az előzenekar a 2008-ban debütált The Last Internationale volt. A banda meglehetősen későn kezdett, és vélhetően némi, a helyszínen adódott technikai anomália miatt keveset is játszott, ám ez őszintén szólva, számunkra nem jelentett nagy problémát. Általában szeretem az előzenekart is megnézni, az Extreme előzenekarára pedig kifejezetten kíváncsi voltam, pláne, hogy a new yorki csapat már a Gunst is elkísérte néhány európai turnéhelyszínre. Az igéző hangú énekeslány, Delila Paz és a gitáros Edgey Pires által alkotott banda (sessionzenészekkel kiegészítve) engem egy kicsit a nagyfater naftalinszagú zakójára emlékeztetett. Jól eljátszott klisék halmaza, amelyben a Jefferson Airplane meg a Howlin’ Wolf elemei keveredtek, némi csajos Led Zeppelinezgetéssel. Semmi extra… Talán nem véletlen, hogy Tom Morello-val jó a viszonyuk, mert a szövegek zömmel a jelen társadalmi problémáit boncolgatták, ami speciel rendben is van – legalábbis szerintem.
 
 
Látva az előző helyszíneken készült fotókat, és a hátteret alkotó, fixen rögzített molinót, a Six borítójáról már ismerős ezüsthátú szigorú tekintetével, sejteni lehetett, mi sajnos a sorlemezek grafikáit felvonultató digitális hátterekről itt lemaradunk. A régi King Kong című film zenéjéből átírt intróval vezették fel az első dalt, a szédületes tempójú It’s a Monster-t, amelynek rövidített verziójából egyből a Decadence Dance-re lépett át a zenekar. A szólók elképesztőek, a vokálok hibátlanok voltak, jól hallható volt, hogy a basszusgitáros Pad Badger felső szólama mennyire meghatározó az Extreme jellegzetes vokáljainak szövetében. 33 évvel ezelőtt halhattuk ezeket a dalokat először, és ez alatt a harminchárom év alatt semmit sem fakultak. A kisebb technikai problémák eddigre szerencsére elültek, bár egy-két dalban azért úgy tűnt, mint ha Gary Cherone fülmonitora olykor felmondaná a szolgálatot. 
 
Gary Cherone, Pad Badger
 
Következett az új lemez harmadik klipdala a #Rebel, amire már csak azért is kíváncsiak voltunk, mert a mellettem álló, amúgy nemzetközi szinten elismert hangmérnök, producer barátommal tudni akartuk, hogy az új anyag nyers és brutális rock and rollja vajon át tud-e jönni élőben is. Hát, átjött. A közönség pedig boldogan énekelte a dal la-la-la-la-la motívumát a végén.
 
A csávó egyre gyanúsabb, ezt tuti valamilyen keresztúton töltött néhány éjszakát…
 
Egyre inkább megfogalmazódik bennünk, hogy életünk legjobb döntése volt eljönni Berlinig, pedig már láttuk őket többször. Nuno Bettencourt és az Extreme fő ereje az, hogy bár – szerintünk - a világ legjobb élő gitárosa és dalszerzője a csapat motorja, mégsem akart soha egy guitarhero verseny részese lenni. A kezdetek óta a saját útjukat járják, úgy, hogy hallható a nagy elődök (Beatles, Queen, Van Halen) hatása, mégsem érezhető egy percig sem a kópia feeling. A virtuozitás itt nem cél, hanem eszköz csupán, a lényeg mindig a dal. Mindez humorral, ízléssel és – Nuno színpadi összekötőszövegeit hallva - rengeteg öniróniával. 
 
 
Nuno Bettencourt
 
A Hip Today után jött egy négyszámos egyveleg a debütlemezről, majd a Play with Me, ami közben a rekciókon azért látható volt, hogy a die hard rajongókon és az idősebbeken kívül, az amúgy nagyon tisztességes számban megjelent fiatalabb korosztálynak (él még a remény, csak sajnos nem itthon) halvány lila gőze sincs a Pornograffitti előtti korszakról. Pedig itt aztán volt tűzijáték gazdagon A portugált elöntötte az adrenalin és felszántotta a színpadot. Szólózás közben még arra is volt ideje, hogy látványos ásítozást színlelve pengetés nélkül, legato tekert végig szólórészeket. Hihetetlen… 
 
Szerintem megjelent neki, és meghallgatta az ajánlatot. Ő lesz a legjobb, cserébe…
 
Innen kezdődött egy melodikusabb része a bulinak, mindjárt az elején az új, Other Side of the Rainbow című tétellel, amiben azon kívül, hogy hallhatóan ebben a dalban Gary most igazán meg tudta csillogtatni az énektudását, még a szóló alatt az akusztikus gitárt is átvette Nunotól. Aztán jött az egyik órási kedvencünk, a minden tekintetben zseniális Hole Hearted, ami alatt a terem valósággal felrobbant. Jó volt látni és hallani, hogy a teltház milyen energiákat ad át oda-vissza, hogy több, mint harminc és után is mennyire érvényes még ez a nagyszerű dalocska. Az ötvenen túli és az egészen friss tini is együtt énekelte a szöveget. A különbség csak annyi volt köztük, hogy az öregek szemében néhány könnycsepp is láthatóvá vált… Nagy valószínűséggel a videóm ezt nem tudja majd visszaadni, de azért megpróbálom, hátha.
 
 
A Cupid’s Dead újra a Three Sides korszakot vette elő, a brutális funk-rock irdatlan energiával töltött fel minket. Pat és Nuno kettőse, az elképesztően pontos és energikus dobossal megmutatta, ezt rajtuk kívül ebben a szcénában nem sokan tudják így. Mr. Bettencourt végre szólózhatott egy kicsit, majd az Am I Ever Gonna Change jött, ahol Gary ismét elképesztően teljesített. A Thicker Than Blood indusztriális világa is egészen jól átjött, számomra a dal Nuno Scizophonic címmel megjelent egykori szólólemezének hangulatát idézi. Itt azért álljunk meg egy kicsit. Fontos adalék, hogy ennek az új dalnak a klipje alatt mit üzen a zenekar a közönségnek: 
 
„A Thicker Than Blood-dal egy olyan videót akartunk forgatni, amely a banda 5. és legfontosabb tagját ünnepli. A rajongóinkat. A közönség szemszögéből forgattuk a klipet. Bármilyen nagyszerűnek is tartja magát egy banda… nem tudod megvalósítani az álmaidat, hogy bejárd a világot, és azt csináld, amit a legjobban szeretsz, játszani, ha nincsenek rajongóid. Ez a legfontosabb kapcsolat a karrierünkben.”
 
Lehet, hogy pátoszos, lehet, hogy „túl amerikai” – de ez a zenekar ezt láthatóan komolyan gondolja.
 
Nuno újra belecsapott az akusztikus gitár húrjaiba, kisebb kitérők után a Midnight Express következett, majd az új lemez Hurricane című dala. Nem tudom kihagyni, de én Nuno hangját is rettenetesen szeretem. Miközben a pali teljesen jól énekel a saját anyagain, a lemezeken és élőben, mintha direkt visszafogná magát, azért, hogy Gary éneke tökéletesebben szóljon mellette. A drámai töltetű dal akár egy szeánsz része is lehetett volna, annyira tisztán és őszintén szólt a lélekhez. Egy olyan boldog korba repített vissza minket, ahol a zene írásának még nem kizárólag kereskedelmi okai voltak. Ezután a More Than Words hatalmas közönség-énekeltetős verziója következett, aki eddig nem engedett volna fel, annak Han Solo mellett van a helye a hibernálóban.
 
 
Jött a Queen Fat Bottomed Girls című slágerével és Nuno, a hölgyek típusaira vonatkozó egyáltalán nem hímsoviniszta, sokkal inkább kedves tréfálkozásával bevezetett szintén új dal a Banshee. Micsoda riff, milyen hihetetlen zakatolás, amire a fogós dallam épül! Utána a Take Us Alive és a That’s Alright medley-je következett, majd az ikonikus Rimszkij Korszakov: A dongó átirata. Az estet az édes kilencvenes évek rockdisco szuperhitje, a Get the Funk Out zárta. A dal, amire még a flegma csajokkal is lehetett rázni egy reménytelit annak idején és mindenki meg akarta tanulni a szólóját. Talán majd a video visszaadja, hogy mekkora volt a végén a tombolás.
 
 
Most már szinte biztos vagyok benne, aláírta. Ugyanazt a szerződést, mint Robert Johnson
 
A ráadásban a Six Small Town Beautiful-ját és Pornograffittin megjelent Song for Love-ot kaptuk, az utolsó dal pedig mi más lehetett volna, mint a tavaly októberben sajnálatosan elhunyt Eddie Van Halen előtti tökéletes tisztelgés, a hatodik lemez nyitódala, a Rise. Érdemes majd elolvasni Nuno a lemezere írt köszönetnyilvánítását, a „one and only King Edwardnak”. Igen, eljátszotta AZT a szólót. Úgy játszotta el. Az egész közönség leesett állal nézte, pedig kétlem, hogy háromezer gitáros vett volna jegyet aznap estére. 
 
 
Az outro a vicces című, szintén a Sixen található Here’s the Losers volt, bár, hogy a szerző kire gondolhatott, mint vesztes, ebben az esetben kideríthetetlen volt. Én csak nyerteseket láttam. A közönségben és a színpadon egyaránt. Végül is a világ legjobb gitárosa játszott a zenekarával.
 
Csak azért nem viszi el a lelkét, mert az ördögnek valószínűleg jó az ízlése. Szereti a minőségi zenét. Szerencsére…
 
Sokan szólták le az új lemezt, de ismerve a hazai, magukat értőnek gondolók munkásságát és véleményvezéri mivoltát, szerintem a fáradtságot sem vették arra, hogy rendesen meghallgassák az új anyagot. Én/mi megtettem bakeliten, CD-n és élőben. Szerintem az anyag friss, érvényes, eredeti. Úgy 100% Extreme, hogy egy másodperc önismétlés sincs rajta, pedig a csapat lassan 40 éve alakult. Talán elfogultak vagyunk, de inkább bízom a saját és a közvetlen barátaim véleményében és főként a fülemben, mint ügyeletes megmondóemberek felületes fikázódásában. Vegyétek meg fizikai hordozón és hallgassátok meg!
 
Kevin Figueiredo
 
A koncert után megbeszéltük, hogy amint lehet, megismételjük ezt a katartikus élményt. Úgy néz ki szerencsére jövőre is lesz erre lehetőség valahol Európában. 
 
ui.: Ezt a beszámolót a koncert napján, Münchenben, tragikus hirtelenséggel meghalt kedves Barátom, Vizes Ferenc Zsír emlékének ajánlom, aki maga volt az élő Rock and Roll lexikon. Leld meg a békét Testvérem! 
 
Daw DiSanti
 
A cikkben található fotók kizárólag illusztrációként szolgálnak, egy másik európai koncerten készültek.